Jól öltözött emberek között haladok. Jól fel vannak öltözve, mert most nemcsak állítólag van tél. Hajnalban kegyetlennek minősíthető mínuszok felé kúszott a higanyszál, napközben a tiszta ég kékje ragyogott, fürdött a napsütésben. Téli meleg, ami jólesik. Lassan lépek, aprózom a lépteket ami furcsának tűnhet egy magamfajta, egy méter és nyolcvanat meghaladó férfi részéről. Lépnék hosszabbakat de nem tudok, pontosabban fájdalom kíséri a megnyújtott lépést, ami nem is olyan kényelmetlen. Az ajkamon – ennek ellenére - minduntalan ott bujkál a mosoly.

Mondjuk nem pont olyan okból kifolyólag, mint annak a legénysorban csak alig belerázódott férfipalántának, akit elvittek Pestre. Abban az időben, amikor kárpótlási jegyeket osztogattak a frontot megjárt veteránoknak. Nagytata egy gyergyói faluból magával vitte a fiát és az unokát kivenni és beváltani az egykori szenvedés bérét és zsebében a jelentős összeggel szépen beköltöztek egy műintézetben, amelyben a legrégebbinek titulált ipart űzték a lányok. Elvégre ő járta meg a poklot a Don-kanyarban, más ne mondja meg mi legyen azzal a sok forinttal! Egy bő hét után kerültek haza és a tizennyolcat alig töltött legény heteken keresztül hamiskásan vigyorgott. Az én vigyorom inkább szelíd.

Tömött gyomorról szól, nem mindennapi mozgással párosítva, de mert nem adják ingyen a jót, hát a fájdalmat idéző lépés amolyan kötelező ráadás. Székelyföld szent hegyének a tövében, Ivóban töltöttem a hétvégét. Incselkedik bennem a gondolat, hogy a Hargita a tiszteletünkre hessegetett el minden felhőtakarót a közeléből, de mondjuk azt inkább, hogy szép időt fogtunk ki. A többit is szuperlatívuszokkal társíthatom. Mivel is kezdjem? Volna egy felsorolásom, de inkább kihagyom. Vadhúsokból két nap alatt készült étkekről szólna, de majd a megfelelő időben erre is sor kerül. Aki nem tudja, annak elárulom, hogy az Erdélyi Konyha szerkesztőségének a munka-találkozóján vettem részt a hétvégén. A papírforma szerinti felsorolás pedig úgy sem lenne teljes, mert más egyéb is készült, a rögtönzések oltárán áldozva. Remélem, az is sejthető, hogy nem csak a saját mulatságunkra készülnek ezek a gasztronómiai remekek, hanem az elkövetkező lapszámok anyagait is jelentik az elkészült fotók és a kipróbált, bevált receptek. Nem maradtunk szomjasan sem a fóti kézműves sörfőzde jóvoltából. Közben szakember bontogatta a gasztró-fotó rejtelmeit, ünnepeltünk két születésnapot is.

Harmadik éve, hogy a Honor villa vendégei vagyunk ilyenkor, egy évben egyszer. Sok jó dolog egy helyen. Munkával társítva, ahogyan az illik. Az étkek elkészítésével, fényképezéssel,

vélemény cserével hamar elrepül az a két nap. Nekem, személy szerint ilyenkor nem igen jut konyha közeli feladat (annyi ügyes gasztró-angyal között) és megvallom, hogy a szép időt szívesebben töltöm a szabadban. El is kottyantottam, pont jó helyen, hogy megnézném azt a ménest. Nem telt bele egy félóra, jött a válasz: menjek nyugodtan, sőt a megfelelő, hiányzó ruhadarabokat is pótolják.

Szavamat ne feledjem, izlandi lovakról van szó. Innen származik az a lépést kísérő izomláz és így kerültem közeli kapcsolatban Kvárdival. Ő egy fajtáját képviselő, szelíd, apró termetű, de nagy kitartású, foltos lovacska. Gondolom a türelme is nagy, ezért mindenfajta vigéc lovast az ő hátára ültetnek. Ha jól belegondolok, közel tíz éve nem ültem lóháton. Ennek van egy sajátos oka is, az allergiával kapcsolatos. A „lópor” nekem nem tesz jót, ezt ismerve előtte gyorsan körbekérdeztem kinél van kalcium tabletta. Került, így a megelőző műveleten túlestem. Feleségem, barátaim elkísértek és végig nézték, hogyan végzem a gyorstalpaló tanfolyamot izlandi lóból, a sokszínűre sikeredett, alkalmi ruházatban, felszerelésben.

Összeszokott társaságban találtam magam. Nyergelés, bemelegítő körlovaglás után elindultunk a Hargita oldalában kanyargó erdei utakon. Nagyon hamar kipróbáltam azt a bizonyos „tölt”, négyütemű járást, amivel ezek a tömzsi, kitartó lovak szinte nyelik a távolságot. Le és felszállni a nyeregbe többször is kellett, legelőször hószános vonulat közeledett a szűk úton, jobb volt félreállni. Volt pihenő, laposüveggel megspékelve és meredekebb ereszkedő is. Megvallom a második felszállástól kezdve, gyorsan kerestem valami lépcsőfélét, kapaszkodót is mert a comb-felső, ritkán használt izmok egyre inkább visszahúztak. Hasznos tanácsokat is kaptam, szükségem szerint. Arasznyi hóban, türkiz égboltozat alatt, szűk három órát bámulhattam, fényképezhettem a hegyet, lovastársaimat. Kvárdiban persze volt annyi humorérzék, hogy ha a szusszanásos megállónál hátrafordulva akartam megörökíteni valamit, azonnal elindult. Sebaj, lett belőle mozgó kép, olyan igazán „művészies”. 

Majdnem szélcsendben lovagoltuk le a kiszemelt távot, kellemesen meleg napsütésben, még a kesztyűt is lehetett nyugodtan mellőzni. Még regélhetnék az abrakoltatásról, a csikókról és a barátságos kutyákról, többfogásos étkezésről ami várt ránk, miután talán valami zeneszó is elhangzott. De maradjon téma máskorra is, mert így kerek, igazi élményről szólhatok. Jó helyen és jó időben voltam Ivóban. Az emlékek között turkálva eszembe jutott és megnéztem mit jelent izlandiul a „kvárdi”. Kvarc. Más szóval „kvarcoltam”, de nem a bőröm bánja. Az a kis fájdalom semmiség, a vigyorhoz képest.

Török Zoltán